Mintha tegnap lett volna és már 20 év telt el! Mennyi szép emlék, megható és sikeres koncert. Fesztiválok - mert akkor még voltak. Kifejezetten az olyan együtteseknek, mint a miénk, akik nem a zenélésből élnek pusztán az együtt zenélés örömére vágyva, várva a heti próba alkalmait, az együtt töltött péntek délutánokat. Mert ez az öröm az ember lelkében belülről fakad. Nem megfelelési kényszerből, nem az általa megszerezhető javak iránti vágyból. Jóleső érzés, mikor családtagok, barátok kérdezik: "Mikor léptek fel legközelebb? Mert a múltkori nagyon szép volt, jól éreztük magunkat!"
Megható visszaemlékezni ezekre a percekre, órákra, a szolgálataink alatt köttetett újabb barátságokra, a közös utazásokra: Hofbieber, Róma, Hága, Kolozsvár. Mathias, Ingo, Imi, Tamás atya, Kata, Leo, Katica, Barnabás, Gábor, Emese, Ágnes... a teljesség igénye nélkül néhány név a sok barát közül. Jóska bácsi, Gábor, Zsuzsa, Attila, Imi, Mathias már nem lehetnek közöttünk, mert azok hiánya mindig fáj, akiket szerettünk és 20 év nagy idő az ember életében!
Sokan már gyermekként is együtt zenéltünk, ismerkedve a kamarazene különleges világával, ahol megtanultunk alkalmazkodni egymáshoz, figyelni egymásra. Lakó Sanyi bácsi kedves türelmére, amikor százszor is eljátszatta azokat a részeket, amiket akkor mi magunk a legszívesebben kitöröltünk volna a kottából. A jó tanár már csak ilyen. Bátorít és nem hagyja rögzülni a rosszat. Olykor elnéző, de mindig következetes. Abba a szerencsés világba születtünk, amikor voltak Sanyi bácsik, Jóska bácsik, Gáborok és vannak Erikák és Évikék, akiktől felnőtt - már-már nyugdíjas - fejjel is tanulhatunk. Szerencsések vagyunk.
